1.

~ Mina

Tekintetem a sötét parkettára szegezve hallgattam, ahogy a nővérem tökéletes pontossággal elmeséli a múlt éjszaka eseményeit. Szemrebbenés nélkül hazudott, olyan beleélléssel adta elő a történteket, hogy egy pillanatra még én is elhittem. Sajnos nekem kevésbé ment az igazság elferdítése, így inkább csak szemeim lesütve vártam, míg befejezi, és néha helyeseltem, ha úgy kívánta a helyzet.

- Szóval azt mondod, hogy nem füveztetek? - Apa hangja gyanakvó volt, Őt nem lehetett olyan egyszerűen átverni. De MinRi ettől se riadt el, semmilyen jele se látszott rajta annak, hogy egy olyan személlyel van dolga, aki nem hiszi el azonnal minden szavát.

- Pontosan Apa, figyeltél te rám az elmúlt tíz percben? - teljesen felháborodott, olyan sértődéssel tárta ki karjait, hogy a nagy hévben majdnem hasbavágott. Szerencsére még időben hátra léptem, így megúsztam, hogy műkörmei hasfalamba mélyedjenek. Ajkaim egy apró mosolyra húzódtak, mikor megpillantottam, ahogy Apa védekezően maga elé kapja a kezeit, és dadogva magyarázkodni kezd. Hiába volt az idő nagy részében tipikusan az az ember, aki ha csak kicsit is megemeli a hangját, az ember fülét-farkát behúzza, MinRi még Őt is lenyomta.

- Jó, én hiszek nektek - adta meg magát, de még mindig bizonytalanul méregetett minket. - Elég idősek vagytok már ahhoz, hogy felelőségteljesen viselkedjetek.

Ó, Apa, ha te azt tudnád. Az igazat megvallva kettőnk közül én voltam a felelőségteljesebb. Mármint, mikor józanok voltunk. Két éve kezdődött ez a dolog, mikor betöltöttem a tizennyolcat, és először bulizni mentem MinRivel. Bemutatott a barátainak, és attól kezdve semmire sem emlékszem, teljesen kiütöttem magam. Szégyelltem, nem mertem elmondani senkinek, de a nővérem ismét elhívott magával, és ekkor elindult a lavina. Minden héten klubbokba jártunk, így a péntek esték folyamatosan kiestek. Csak hallgattam a sztorikat és helyeseltem, de a legtöbb dolog teljesen új volt nekem. Lesmároltam egy idegen pasit? Telehánytam a kocsma mosdóját? Biztos én voltam, nem kevertek össze valakivel? De nem, tényleg én álltam ezen dolgok mögött, és ezt kénytelen voltam belátni.

A két év alatt MinRi bevezetett az életbe, kitanultam, hogyan lehet elkerülni, hogy ájulásig igyam magam, és olyan dolgokat tegyek, melyeket nem akarok. Általa ismertem meg Hyukot is, aki első látásra teljesen magába bolondított. Kócos fekete tincsei, elengedhetetlen bőrdzsekije és a tény, hogy már huszonnégy éves, eléggé imponáló volt. Lehengerlő stílusa pedig csak még egy lapáttal rátett az imidzsére, mely azonnal magával ragadott. Minden buliban az Ő társaságát kerestem, és lassan ez a dolog viszonzott lett. Nem is tudom pontosan, hogyan, vagy mikor jöttünk össze, csak arra emlékszem, hogy azon kapom magam, hogy nyelveink teljesen összegabalyodnak, puha izmával teljesen bejárja a számat, majd lihegve elszakad tőlem, és kicsimnek szólit. Igen, azt hiszem ekkor tudatosult bennem, hogy már nem vagyok szingli többé.

A péntek estéket inkább vele töltöttem, mint sem MinRivel részegen, sokat nevettünk, rengetegszer vitt el a motorjával csak úgy, ahogy Ő mondaná "élvezni a betont". Kirángatott a lefelé ívelő kis világomból, igaz csak pár órára, mivel hétköznaponként dolgozott, én meg tanultam, de az együtt töltött idő maga volt a mennyország.

Azonban, mint minden tündérmesének, ennek is vége szakadt. Hyukot letartóztatták kokain birtoklásért, amit a mai napig tagad, de természetesen én már tudom, hogy nem mond igazat. Felhívott, hogy menjek be érte, és valahogyan intézzem el, hogy kiszabaduljon. Nem volt tiszta, azonnal egyértelművé vált számomra, már csak a hangja alapján is. Nem sokszor láttam Hyukot részegen, vagy beszívva, de olyankor azt kívántam, bárcsak soha többet nem is látnám. Agresszívvé vált, arca eltorzult, és nem ismert határokat. Igaz engem sose bántott, de mindig féltem tőle ilyen helyzetekben, hiszen képes volt egy nála háromszor nagyobb embernek is neki menni.

Hyuk egyre jobban száguldott lefelé a képzeletbeli lejtőn és közben engem is rántott magával. Nem tudtam ott hagyni, szakítani vele, hogy is tudtam volna, hiszen szerettem. De sajnos, mint minden minden meggondolatlan cselekedet, ez is halálra volt ítélve. Nem tudtam megmenteni a drogtól, elszakítani a piától, és visszahozni azt a fiút, akibe én első pillanatban beleszerettem. Én is belekeveredtem ebbe az egészbe, és mire észbekaptam, már MinRivel együtt mindketten nyakig benne voltunk. A péntek esték ismét kimaradtak, sőt legtöbbször a szombatok is. Minden újra a feje tetejére állt, és én nem lettem több, mint a narkós pasi narkós csaja, akik együtt szívnak be. De már nem tudtam tenni ellene semmit, MinRi folyton azt hajtogatta, hogy ez jó nekem, és hogy látja Hyukon, mennyire szeret. Hogyan is láthatná, hisz Ő is mindig be van szívva.

- Huh, hát ez nem volt egy könnyű menet - nevetett fel a nővérem, mikor már a szobájában voltunk. A hatalmas franciaágyán ültem, onnan figyeltem, ahogy magához próbálja a már pofátlanul rövid koktélruháit. - Szerinted Apa bevette? - kérdezte, tekintetem keresve a tükörben. Csak vállat vontam, és alsó ajkam lebiggyesztettem. MinRi sokszor mondta azt, hogy én a részegek extrém esete vagyok, mivel teljesen kifordultam olyankor magamból. Normális esetben nem voltam egy feltűnő személyiség, legtöbbször csak csendben meghúzódtam, és onnan figyeltem a történéseket. Azonban ez nem józan állapotban teljesen megváltozott. - Ma is nagyon bőbeszédű vagy - forgatta meg a szemeit, majd ledobta mellém az ágyra a ruhákat. - Melyiket vegyem fel ma este? - szemei felcsillantak, hangjában izgalom csengett, nekem pedig szemöldökeim azonnal felszaladtak.

- Ma is mész? - kérdeztem meglepetten. Hiszen csak nem rég józanodott ki.

- Megyünk - javított ki vigyorogva. - Hyuk nagy bejelentésre készül, szépen öltözz fel - kacsintott, majd a kezembe nyomta az egyik fekete, ultraszűk miniruháját, jelezve, hogy ezt fogom felvenni, és nincs ellenkezés.

e

Fejem oldalra billent Hyuk vállára, már annyira elnehezült, hogy nem bírtam tartani. Laposakat pislogva figyeltem a homályos, körülöttem forgolódó alakokat, és az idegesítő, villogó fényeket, melyek olyan szinten az idegeimre mentek, hogy már kiabáltam is velük, miért nem hagyják abba a vibrálást. A többiek - akik jobban bírták az alkoholt - csak jól kiröhögtek, és nem is fordítottak rám több figyelmet.

- Nézd - nyújtott felém egy cigit Hyuk, mire lassan, hiszen alig tudtam koordinálni mozdulataim, felé fordítottam a fejem. - Szívj bele - arca ugyan teljesen elmosódott, de azt kitudtam venni, ahogy ajkai széles mosolyra húzódnak. Bizonytalanul vettem el tőle, majd szívtam belőle egy slukkot. A füst végigáramlott egész testemen, köhögtem párat, de tetszett az érzés. Elismerően bólintottam, mire Hyuk felnevetett. - Annyira édes vagy - duruzsolta tincseimbe, miközben teljesen magához húzott, majd tincseimnél fogva arca felé irányította a fejem, és egy durva csókot nyomott ajkaimra.

- Szobára! - kiáltotta valaki a kihagyhatatlan poént, melyet mindig el kellett sütni, mikor Hyuk megcsókolt. Halkan, részegesen kuncogtam fel, majd egyik kezem felvezettem a barátom combjára.

- Emberek! - emelte meg a hangját Hyuk. Kíváncsian pillantottam fel rá, nem tudtam mit fog mondani, csak sejtésem volt. Halványan derengett, hogy délután MinRi azt mondta, Hyuk valamit be akar jelenteni, és akkor ez nagyon megmozgatta a fantáziámat. Most azonban még a gondolkodás is nehezemre esett. - A mai összejövetel igazából egy búcsúbuli - jelentette be, sörös poharát az égbe emelve. - Holnap Európába utazom Minával - időbe telt, mire eljutott az agyamig, mit is mondott, és ezen az se segített, hogy azonnal mindenki üdvrialgásban tört ki. Micsoda?! Európába?! Eltátott ajkakkal pillantottam fel rá, mire csak egy kacsintással válaszolt. Azonnal nővérem kezdtem el keresni a homályos tömegben, de esélytelen volt, hogy megtaláljam. Egybefolytak az alakok, mindenki ugyanolyan volt.

- Hyuk, én... - nyöszörögtem nehézkésen, egyaránt az alkoholtól és a meglepettségtől. Régi álmom volt eljutni Európába, de nem léphettem csak úgy le. És Hyukot ismerve, ez amolyan ott-alszunk-ahol-tudunk fajta nyaralás lett volna.

- Meglepetés, baba - suttogta vigyorogva, majd egy csókkal belém fojtotta a szót. Fészkelődni kezdtem, majd miután elvált tőlem, kicsit összeakadt nyelvvel beszélni kezdtem.

- Hyuk, biztos józan vagy? - kérdeztem fejem oldalra billentve. Nagyon édes gesztus, de ezt hogy gondolta? Hogy majd egy nappal az út előtt bejelenti, és én mindent eldobva megyek vele?

- Persze - nevetett fel jóízűen, majd még jobban magához húzott, és kortyolt mégegyet a söréből. - Még - kacsintott újra, én pedig beleegyezően sóhajtottam egyet, és átöleltem derekát.

Reméltem, ez a nyaralás több lesz, mint egy hónapokig tartó bulizás. Abban reménykedtem, hogy az együtt töltött idő alatt, majd lesz időnk beszélgetni, normális párként viselkedni és úgy is hazatértni. Ha Hyuk igazán ismer, ez lesz az utunk végkimenetele.

Prológus

- Takarodj innen! - ordította a férfi magából kikelve. Markáns hangja szinte villámcsapásként hasított a szoba csendjébe, visszhangot verve az üres fehér falakról. A fiú összerezzent, gyomra diónyira zsugorodott, fejbőre bizsergett, minden porcikájában megfeszült. Szinte már remegett a félelemtől. "Apa ne bánts, kérlek, ne!" Csak ezt suttogta, megállás nélkül, miközben tekintetét rettegve ugyan, de a felé tornyosuló férfira vezette. Apja tekintete elködösült, már nem volt józan, a kábítószerek a maradék ép eszét is elvették. Rajta már senki se segíthetett, pont mint feleségén, aki mozdulatlanul, mind a négy végtagját különböző irányba kinyújtva feküdt a dohos, foltos kanapén.

- Anya, segíts! - kiáltotta kétségbeesetten a kisfiú, mikor meglátta az Apja íriszeiben tükröződő szín tiszta haragot. Ismerte már ezt a nézést, túlságosan is jól ismerte. A férfi keze a magasba lendült, és ezzel párhuzamosan a fiú szemeit összeszorította, nyakát behúzta. Az előző ütések nyomait még mindig érezte magán, a zúzódások pedig biztosították róla, hogy egy darabig még nem is fogja elfelejteni őket.

- TaeHan, hagyd már - egy rekedtes, megviselt hang érkezett a szoba másik vége felől, ezzel megállítva a férfit. A kisfiú egyik szemét bizonytalanul felnyitva mérte fel a helyzetet. Úgy tűnt, most az egyszer megúszta. Reménykedve pillantott Édesanyja felé, hátha kivételesen megszánja, magához öleli, és szeretettel teli szavakat suttogva neki, megnyugtatja. - Így is elég gondunk van vele, nem kell, hogy megint bőgjön - legyintett, egy fájdalmas grimasszal, a drogoktól szinte már teljesen eltorzul arcán, miközben felült. A fiú szemei megteltek könnyekkel, de tudta, hogy most nem sírhat, különben tényleg kap. Ajkait összeszorítva fordult meg, majd elindult kifelé a szobából. Rohant, ahogy csak tudott, szabadulni akart a poklot jelentő falak közül.

- Vissza se gyere, te rosszéletű - még hallotta, ahogy az Apja utána szól, majd becsapta maga mögött az ajtót, és lerogyott elé, fejét térdei közé hajtva. Már nem bírta tovább visszafojtani sírását, könnyei utat törtek maguknak. Sose értette, az Ő szülei miért nem lehetnek olyanok, mint a barátaié. Őket miért szeretik? Miért mennek értük az iskolába? Miért vasalják ki minden nap a ruhájukat? És miért józanok mindig a szüleik? Apró, vékony teste rázkódott keserves zokogásától, rövid ujjai sötét tincseibe szántottak, majd rájuk markoltak. Ő csak normális életet akart, és egy kis szeretet, melyet sose kapott meg. Másoknak talán ez természetes volt, számára viszont egy elérhetetlen álom.