Prológus

- Takarodj innen! - ordította a férfi magából kikelve. Markáns hangja szinte villámcsapásként hasított a szoba csendjébe, visszhangot verve az üres fehér falakról. A fiú összerezzent, gyomra diónyira zsugorodott, fejbőre bizsergett, minden porcikájában megfeszült. Szinte már remegett a félelemtől. "Apa ne bánts, kérlek, ne!" Csak ezt suttogta, megállás nélkül, miközben tekintetét rettegve ugyan, de a felé tornyosuló férfira vezette. Apja tekintete elködösült, már nem volt józan, a kábítószerek a maradék ép eszét is elvették. Rajta már senki se segíthetett, pont mint feleségén, aki mozdulatlanul, mind a négy végtagját különböző irányba kinyújtva feküdt a dohos, foltos kanapén.

- Anya, segíts! - kiáltotta kétségbeesetten a kisfiú, mikor meglátta az Apja íriszeiben tükröződő szín tiszta haragot. Ismerte már ezt a nézést, túlságosan is jól ismerte. A férfi keze a magasba lendült, és ezzel párhuzamosan a fiú szemeit összeszorította, nyakát behúzta. Az előző ütések nyomait még mindig érezte magán, a zúzódások pedig biztosították róla, hogy egy darabig még nem is fogja elfelejteni őket.

- TaeHan, hagyd már - egy rekedtes, megviselt hang érkezett a szoba másik vége felől, ezzel megállítva a férfit. A kisfiú egyik szemét bizonytalanul felnyitva mérte fel a helyzetet. Úgy tűnt, most az egyszer megúszta. Reménykedve pillantott Édesanyja felé, hátha kivételesen megszánja, magához öleli, és szeretettel teli szavakat suttogva neki, megnyugtatja. - Így is elég gondunk van vele, nem kell, hogy megint bőgjön - legyintett, egy fájdalmas grimasszal, a drogoktól szinte már teljesen eltorzul arcán, miközben felült. A fiú szemei megteltek könnyekkel, de tudta, hogy most nem sírhat, különben tényleg kap. Ajkait összeszorítva fordult meg, majd elindult kifelé a szobából. Rohant, ahogy csak tudott, szabadulni akart a poklot jelentő falak közül.

- Vissza se gyere, te rosszéletű - még hallotta, ahogy az Apja utána szól, majd becsapta maga mögött az ajtót, és lerogyott elé, fejét térdei közé hajtva. Már nem bírta tovább visszafojtani sírását, könnyei utat törtek maguknak. Sose értette, az Ő szülei miért nem lehetnek olyanok, mint a barátaié. Őket miért szeretik? Miért mennek értük az iskolába? Miért vasalják ki minden nap a ruhájukat? És miért józanok mindig a szüleik? Apró, vékony teste rázkódott keserves zokogásától, rövid ujjai sötét tincseibe szántottak, majd rájuk markoltak. Ő csak normális életet akart, és egy kis szeretet, melyet sose kapott meg. Másoknak talán ez természetes volt, számára viszont egy elérhetetlen álom.