-
Takarodj innen! - ordította a férfi magából kikelve. Markáns hangja szinte
villámcsapásként hasított a szoba csendjébe, visszhangot verve az üres fehér
falakról. A fiú összerezzent, gyomra diónyira zsugorodott, fejbőre bizsergett,
minden porcikájában megfeszült. Szinte már remegett a félelemtől. "Apa ne
bánts, kérlek, ne!" Csak ezt suttogta, megállás nélkül, miközben
tekintetét rettegve ugyan, de a felé tornyosuló férfira vezette. Apja tekintete
elködösült, már nem volt józan, a kábítószerek a maradék ép eszét is elvették.
Rajta már senki se segíthetett, pont mint feleségén, aki mozdulatlanul, mind a
négy végtagját különböző irányba kinyújtva feküdt a dohos, foltos kanapén.
-
Anya, segíts! - kiáltotta kétségbeesetten a kisfiú, mikor meglátta az Apja íriszeiben
tükröződő szín tiszta haragot. Ismerte már ezt a nézést, túlságosan is jól
ismerte. A férfi keze a magasba lendült, és ezzel párhuzamosan a fiú szemeit
összeszorította, nyakát behúzta. Az előző ütések nyomait még mindig érezte
magán, a zúzódások pedig biztosították róla, hogy egy darabig még nem is fogja
elfelejteni őket.
-
TaeHan, hagyd már - egy rekedtes, megviselt hang érkezett a szoba másik vége
felől, ezzel megállítva a férfit. A kisfiú egyik szemét bizonytalanul felnyitva
mérte fel a helyzetet. Úgy tűnt, most az egyszer megúszta. Reménykedve
pillantott Édesanyja felé, hátha kivételesen megszánja, magához öleli, és
szeretettel teli szavakat suttogva neki, megnyugtatja. - Így is elég gondunk
van vele, nem kell, hogy megint bőgjön - legyintett, egy fájdalmas grimasszal,
a drogoktól szinte már teljesen eltorzul arcán, miközben felült. A fiú szemei
megteltek könnyekkel, de tudta, hogy most nem sírhat, különben tényleg kap.
Ajkait összeszorítva fordult meg, majd elindult kifelé a szobából. Rohant, ahogy
csak tudott, szabadulni akart a poklot jelentő falak közül.
-
Vissza se gyere, te rosszéletű - még hallotta, ahogy az Apja utána szól, majd
becsapta maga mögött az ajtót, és lerogyott elé, fejét térdei közé hajtva. Már
nem bírta tovább visszafojtani sírását, könnyei utat törtek maguknak. Sose
értette, az Ő szülei miért nem lehetnek olyanok, mint a barátaié. Őket miért
szeretik? Miért mennek értük az iskolába? Miért vasalják ki minden nap a ruhájukat?
És miért józanok mindig a szüleik? Apró, vékony teste rázkódott
keserves zokogásától, rövid ujjai sötét tincseibe szántottak, majd rájuk
markoltak. Ő csak normális életet akart, és egy kis szeretet, melyet sose
kapott meg. Másoknak talán ez természetes volt, számára viszont egy
elérhetetlen álom.
